Írta: Darvasi László

Vén Nyanya Csúfság még mindig boldogtalan

Vén Nyanya Csúfság a szelíden fodrozódó Macskató partján ült. Pókháló ezüstözött kócos hajfonatában, a ruhája szakadt volt, a szíve pedig a bánat keserű levében ázott. Úgy sajgott a lelke, hogy már-már arra gondolt, visszamegy gonosznak, mert lehetetlenség ekkora fájdalommal rendes boszorkányként élni a hálátlan világban. Szegény Vén Nyanya Csúfság szerelmes volt, halálosan szerelmes. Nem volt se éjjele, se nappala, de még a délutáni uzsonnaszünetek se hoztak enyhületet. Agyonnézegetett fénykép gyűrődött az ujjai között. Vén Nyanya Csúfság, régi boszorkányrondasági világversenyek első helyezettje, majd váratlanul megjavuló banya csak bámulta a fényképet. A győzelem után a boszorkány szabadon járhatott-kelhetett Kavicsváron, a városlakók egyáltalán nem háborgatták, mindenki tudott a Nagy Tökfőzelékháborúban tanúsított hősies viselkedéséről. Bár az is igaz, hogy végül ő engedte szabadon Kukta Gerozánt. De nem bántotta őt ezért senki. Egy napon mégis elege lett abból, hogy Kavicsvárott süssön rá a napsugár. Hektor Viktor ridegen átnézett rajta, a többiek is tartózkodóan viselkedtek vele szemben, mégiscsak boszorkány volt, még ha jó boszorkány is. Meghívták az ünnepségekre, de mindig hátra ültették. Volt protekciója Kelemen Arankánál? Nem volt. Írt hősi szonettet róla Babéros Néró? Nem írt. Kázmér úr meghívta egyszer is a múzeumba? Nem, nem hívta meg. Trapiti játszott vele néhanapján? Jó, Trapiti néha játszott vele, de ez mégsem enyhített a szenvedésén. Minden, amit a várostól kapott, alamizsna volt csupán. Koldusadomány! Úgyhogy egy nap elhagyta Kavicsvárt, azzal az eltökélt szándékkal kacsázott ki a városkából, hogy többé nem tér vissza. De hiába határozott el bármit, a szíve továbbra is kíméletlenül fájt, szinte szédült a gyötrelemtől, mert a lelkének egy darabja ott maradt a városkában, ott maradt Hektor Viktor közelében, mintha kicsi, boldogtalan lepke lett volna. A lelke ott szálldosott a tűzoltóság udvarán, néha rászállt Hektor Viktor fényes sisakjára, a locsolócső végére vagy a tűzoltóautó hideg pumpájára.

Vén Nyanya Csúfság végül elment egy hírhedt bájitalkeverőhöz, és tanácsot kért. A recsegő hangú, bűzös illatokat eregető boszorkány végigmérte Nyanyát, aztán kivett egy kövér varangyos békát a köténye zsebéből, megcsókolta, és kijelentette, előbb meg kell vizsgálnia a pácienst, csak aztán állíthatja fel a diagnózist. Nyanyának ki kellett dugnia a nyelvét, meg kellett mutatnia csorbán meredő lyukas fogait, megmérték a vérnyomását, a vércukrát, megkopogtatták a púpját, lemérték a lúdtalpát, hónaljszagmérővel a hónaljszagát is ellenőrizték, sőt a híres kacsázó járását is be kellett mutatnia, meg a rémes gúnykacaját. Mindent rendben találtak nála. A bájitalkeverő banya mégis csalódottan ingatta a fejét.

– Te olyan szerelmes vagy, Nyanya, hogy belenyúvadsz az érzésbe.

– Nem lehetne kikotyvasztani valami ellenszert? – kérdezte Nyanya elfúló hangon.

– Elpatkolsz, kampec! – bólintott a bájkeverő banya együttérzően.

– Gondolkozz, drága Szipót Kotyvalék! Nem pusztulhatok el ilyen fiatalon! Ez nem igazságos! – rikácsolta Vén Nyanya Csúfság.

– Nem vagy már fiatal, Nyanya! Különben is – kezdett hosszas magyarázatba a bájitalkeverő – a boszorkányszerelemben nem lehet ilyen vagy olyan elhatározásokat tenni. Nem mondhatjuk, jó, mától fogva nem vagyok szerelmes, nem szeretem, sőt utálom, és kész.

Szipót Kotyvalék elővette a békát, és rácsücsörített. – Azt mondod neki, utállak, elegem van belőled, és közben szereted. Én egyszer szerelmes voltam egy boszorkányőrmesterbe, Nyanya. De ő olyan hidegen nézett át rajtam, akár a pókhálós ablaküvegen. Ha elestem a mocsárban, átlépett rajtam. A legprímább bájkotyvalék se segített.

Szipót Kotyvalék eltűnődött. És megint elővette a békát.

– Látod, Nyanya, ő a boszorkányőrmesterem. Kicsit átalakítottam, gondoltam, hátha így feledni tudom, de nem sikerült. Látod, így is halálosan szeretem! – és újra megcsókolta a varangyost.

– Kvarty, kvarty – helyeselt a béka.

– Elvarázsoltad? – nézett nagyot Nyanya.

– Bosszúból. De így még jobban szeretem.

– És én most mit tegyek? – kérdezte Nyanya dideregve.

– Készülj a nagy útra – bólintott Szipót Kotyvalék. – Írd meg a végrendeleted. Igaz is, nem akarsz engem is belevenni?

Végső elkeseredésében Nyanya meglátogatta a város közelében lakó Minyon kapitányt. A tortadobó bajnok állatokat tartott, kecskegidákat, nyuszikat és bárányokat. Minyon kapitány nem kívánt a városban élni, még egy olyan hangulatos kisvárosban sem, mint amilyen Kavicsvár. Olyan sokáig volt a Mindent Elfelejtő Mese rémes világára kárhoztatva, hogy a természet után vágyott, földszagra, esőillatra, levelek remegésére, virágillatra, és persze minyondobálásra. Mert süteményeket dobni jobb vagy bal kézzel, és variálni közben, hogy pörögjön is a repülő dobostorta, bizony városilag közveszélyes művelet volt. Elrontasz egy mozdulatot, és hopp, képen törülsz egy sétáló nagymamát. Minyon kapitány tehát a természet lágy ölén dobálgatta a tortát vagy a fánkot. A süteményeket Kelemen Aranka szállította. De most nem Aranka, hanem Vén Nyanya Csúfság topogott az udvarán. És nem volt valami jó bőrben.

– Nem működik a repseprűd, Nyanya? – kérdezte a kapitány, és ellépett a rózsalugas mellől.

– Megszakad a szívem – dünnyögte Vén Nyanya Csúfság. Aztán eltűnődött. – A diagnózis szerint végem. Meghalok, kapitány. Belehalok a szerelembe.

– Még mindig a Viktor? – kérdezte Minyon kapitány gondterhelten.

– Egyre jobban szeretem – suttogta fátyolos szemmel a boszorkány. Kifújta az orrát. Aztán megint kifújta.

– Ó – mondta Minyon kapitány, és megsimogatta egy kisgida foltos kobakját. Felcsillant a szeme. A házba futott, de csakhamar jött is vissza.

– Ha már úgyis mindegy, Nyanya, akkor fenébe a fogyókúrával! – És süteményes tálat helyezett a kerti asztalkára. Minyonok, islerek, rigójancsik, krémesek és fánkok tornyosultak a tálon. Minyon kapitány felemelt egy puncsos minyont, és bólintott. Aztán eldobta. Hú, szállt, szállt a minyon, eltűnt egy bodorfrizurás bárányfelhő mögött. A következő pillanatban lelkes kiáltás harsant.

– Kösz, kapitány! – Egy borzas fej jelent meg a felhő fodrai között.

– Semmi az egész, Trubadúr Veszelka! Egészségedre!

Minyon kapitány Nyanyát kereste a pillantásával, ám a boszorkány nem volt sehol. Eltűnt, nyoma veszett. A mákos kiflihez se nyúlt, egyszerűen továbbállt. Szegény Nyanya tényleg nagy bajban lehet, gondolta a kapitány, és megcsóválta a fejét. A gida bökdöste az oldalát. Játszani akart. A kapitány nagyot sóhajtott, és ment gidázni, fogócskázni.

A reggel újra a Macskató partján találta a reménytelenül szerelmes boszorkányt. És aztán a következő nap is.

Meghízott a Hold, kövéren vigyorgott le Nyanyára.

Elfogyott a Hold, gúnyosan szórta ezüstös fényét.

Felvöröslött a hajnal, feketén ömlött szét az éjszaka.

És újra reggel lett, a pára szelíden paplanozott a Macskató fölött. Vörös fénnyel kelt a nap, a pára elszállt, a harmat felszáradt. A Macskató vize szelíden fodrozódott. Kacsacsalád úszott el a bánatos boszorkány előtt, kövér béka ugrott a vízbe, aztán néhány pillanat múlva kidugta fejét a vízből. Hajladoztak a bóbitás nádvesszők, mert különben szép volt a világ. Tavasz volt, de a nyár is nagyon készülődött már. Mit ér ez az egész így?! Vén Nyanya Csúfságnak váratlanul eszébe jutott a barátnője, Bibircsókos Rozália, akit olyan lelki megrázkódtatás ért a tökfőzelékháborúban, hogy kórházba kellett utalni. Azóta is ápolják szegényt. Bár a hírek egyre kedvezőbbek voltak. Nem sokat teketóriázott hát, indult, hogy meglátogassa a barátnőjét.

A fővárosi kórház udvarán vörös derekú, büszke fenyők magasodtak, az ágak közt mókusok futkároztak. Nyanya úgy hallotta, egy hétig tart a kezelés, és Bibircsókos Rozália egészséges és teljes értékű boszorkány lesz, újra tud majd varázsolni, bájolni, ijeszteni és gonoszkodni.

Vén Nyanya Csúfság zavartan bámulta Bibircsókos Rozália üres ágyát. Szépen megvetett, tiszta ágy, új huzat, és Rozika sehol. Nincs a retikülje és a fogmosó pohara az asztalkán, és rongyos papucsa sem hevert az ágy alatt. Az ügyeletes nővér a vállát vonogatta:

– Bibircsókos Rozália meggyógyult, hát elment. A főorvos úr is engedélyezte a távozást. Volt itt egy púpos fejű, és nagyon örültek egymásnak, nyilván Rozália rokona volt.

Nyanya csalódottan baktatott hazafelé. Vajon kivel ment el Rozika? És miért? Nem tetszett Nyanyának a dolog, nagyon nem tetszett. Jaj, ha tudta volna! Ha icipici balsejtelme lett volna arról, hogy a szörnyűséges események ekkor kezdődtek el Kavicsváron, biztosan rohan, hogy megmentse Hektor Viktort, Ühüm bácsit, Károly professzort és a többieket. A boszorkány megállt, és hunyorogva bámulta az emeletes házakat, a nyüzsgést, a forgalmat. Egy kislány haladt el mellette az anyukájával.

– Hú, de rusnya néni! – kiáltotta a kislány, és ráöltötte a nyelvét.

– Te is csúf leszel, ha nem fogadsz szót! – bólintott az anyuka.

– De én már nem vagyok rossz! – kiáltotta utánuk Vén Nyanya.

Mire azok megszaporázták a lépteiket, valósággal elszaladtak. Vén Nyanya Csúfság elkeseredetten rogyott le egy padra. Hirtelen árnyék vetült rá. Rendőr magasodott előtte, egy bajuszos, tányérsapkás, jóképű tábornok.

– Legalább egy újságot tegyen az arca elé, hölgyem!

– Igen, és miért? – kérdezte gyanútlanul Nyanya.

– Mert nem árt olvasgatni – erősködött a rendőrtábornok.

– Nekem nincs kedvem olvasgatni – motyogta Nyanya, mert értette már, mire akar kilyukadni a tábornok.

– Tessék, hölgyem, én már végeztem vele – vett ki a táskájából egy gyűrött újságot a tábornok. – Olvasgasson csak! Tessék olvasgatni!

Vén Nyanya Csúfság boldogtalanul tartotta az újságot. Hát persze, azért olvasson, hogy ne lássák az ábrázatát, mert olyan csúf, hogy ha ő ártatlanul úgy üldögél itten, végül kiürül a park. Továbbállnak a gyerekek és a nagymamák, a kutyák is eloldalognak, és keresnek egy másik parkot, ahol nincsenek csúnya, ragyás képű, boldogtalan boszorkányok. Nagyot sóhajtott, és közben véletlenül az újságba pillantott. És mit látott? Egy hirdetést látott!

ÖN RONDA, MINT A VILÁGHÁBORÚ?

CSÚF, MINT EGY VARANGYOS BÉKA?

BÁJOS, MINT EGY TEHÉN?

OLYAN CSÚNYA, MINT VÉN NYANYA CSÚFSÁG?!

NE BÚSULJON, MERT DOKTOR HIMALÁJA MEGSZÉPÍTI!

JÖJJÖN AZONNAL!

 Vén Nyanya Csúfság felállt, és réveteg tekintettel elindult. Doktor Himalája, mondta. Doktor Himalája, ismételte, és derűs kacagása összerezzentette a park népét, gyerekeket, anyukákat, apukákat, a kiskutyákat és a nagykutyákat. És a parkőrt is, pedig a parkőrök tényleg bátor emberek.

 A teljes mesekönyv elérhető online: