Illusztráció: Egri Mónika

Írta: Adamik Zsolt

Rezeda Kázmér úr annyira buszsofőr volt, hogy még álmában is a kék, 756-os számú, brummogással és füsttel teli autóbuszát vezette.

Igazából fel sem tűnt neki ilyenkor, hogy álmodik: ugyanúgy mormogva mondta be a megállókat, hogy például „most a Krúdy Gyula sétány” vagy „a Málna köz következik, a fene egye meg, aki itt száll le”, ugyanúgy veszekedett az autósokkal és az utasokkal is, sőt, ugyanúgy kihagyott olykor egy-két megállót csak a vicc kedvéért (és fröcskölte le pocsolyalével az éppen ott várakozókat).

Kivéve egyszer, amikor álmában felébredt. Vagyis amikor arra ébredt, hogy álmodik.

Furcsa dolog volt: Rezeda Kázmér úr éppen két tányér csülkös bablevesnek nyitotta ki az első ajtót. A csülkös bablevesek nem lábosban, hanem porcelántányérban érkeztek a buszra: – Tessék mondani, a Trafalgar térre jó felé megyünk? – kérdezte a szelídebb petrezselyemszájú a kettő közül, és akkor Rezeda Kázmér azt válaszolta: – Nem. Ahhoz a sárga, lendkerekes strucc megy, de tudják, mit? Elviszem magukat.

Rezeda Kázmér nem viccelt, és ekkor jött rá, hogy nincsen ébren – ő aztán sose hágná át senki kedvéért az utazási szabályokat, pláne akkor nem, ha az illető kettő tányér bableves.

És akkor Rezeda Kázmér eldöntötte: csap egy szép napot.

Letért a körútról, ahol a 756-osnak az útvonala volt, és bemondta a mikrofonba: „Aki a Koppány Vilmos szigorított felüljáróhoz utazna, most megjárta picit, mert a következő megálló a Hawaii-sziget”, és beletaposott a gázba. „Érdekes – gondolta a sofőr –, de ha most nem álmodnék, akkor mindenki szentségelne, sőt, még egy kisebb csetepatét is el tudok képzelni”, ám hiába leselkedett Rezeda a visszapillantó tükörből, csak mosolygós arcokat látott, valaki még rágyújtott egy dalra is (pedig az ilyesmi, mind dalolási, mind tűzbiztonsági előírásokat figyelembe véve a buszjáratokon alapvetően tilos), az egyel korábban felszálló fókalauz pedig ahelyett, hogy gorombán a jegyeket és a bérleteket követelte volna, csokival és szamócával kínálta az utasokat.

El is értek Hawaiira. Szép volt az idő. Sütött a nap. Bólogattak a pálmafák. A két bableves kék koktélokat fogyasztott, a fókalauz pedig berohant a tengerbe – vissza sem jött soha többet. A többi utas (például egy beszélő konyhaszekrény, egy lila, dadogós makaróni és özvegy Kovács Sámuelné tacskótulajdonos) pedig ámulva nézte a sziget sirályait, bárányfelhőit és az éppen arra billegő, nyolcvanhét méter átmérőjű hula-hula táncos vattacukrot.

– Na most csak annyit szeretnék mondani – szögezte le Rezeda Kázmér a mikrofonba, amikor a gigantikus és táncos lábú édesség egy rossz lépést követően az óceánba placcsant –, hogy sose tessék lebecsülni az álmodást, mert ha nem teszik, akár még a Hawaii-szigetre is eljuthatnak a 756-os járattal! És ráadásul jegy nélkül!

Ekkor azonban Rezeda Kázmér (pont amikor már elindult a busszal az Északi-sarkra jetit bámulni) fura dologra lett figyelmes: valaki ébresztgette. Különös érzés volt: mint amikor egy pici, de szúrós, csiga alakú gumicukorral böködik az embert. Félig fel is ébredt, de csak félig: ekkor látta, hogy a kedves felesége, Rezeda Kázmérné próbálja felrázni.

Ideje volt munkába menni ugyanis. Vissza az esőbe, a szürke boholyba, amit úgy hívnak, hogy hétköznapok.

Ez nem tetszett Rezedának. Úgyhogy fogta magát, és egy hirtelen, de mégis gyengéd mozdulattal berántotta Rozit (így hívták ugyanis a nejét neki) a buszba, maga mellé, útban a jetinézésébe.

Rezeda Rozi először nem értette, hogy lehetséges ez. Igazából Kázmér sem értette, de annyira hitt az álmában, hogy mit ad isten: megtörtént a dolog.

És látták a jetit (ami igazából egy bitang nagy hógolyó, habcsók szemmel). Befogtak egy bárányfelhőt, és a 765-ös busz antennájára kötötték lufinak. Sőt, olyan jóban lettek a két porcelántányér bablevessel, hogy elfurikázták őket a fővárosi Állatkertbe (hiszen a bablevesek sose láttak koalát, és álmukban még jegyet sem kellett venniük.) Mentek ide, mentek oda.

Azóta is mennek. Fel se keltek talán!