A szerelem csalhatatlan jelei

Írta: Pacskovszky Zsolt 

– Szerelem, szerele-em! – Az emelet csak úgy visszhangzott Kishugó üvöltésétől. Már mindenki hazament, a tanteremajtók tárva-nyitva ásítoztak, a székek a padokra felrakva sorakoztak, és ő élvezte, hogy kedvére száguldozhat gördeszkájával a suli pepita köves folyosóján. – Szerelem, szerele-em! E kettő ke-ell nekem! – bömbölte torkaszakadtából, de így is tisztán hallotta a méterekkel mögötte felharsanó éles kurjantást:

– Héé! Hőő!

Kishugó kis híján lerepült a deszkáról, ahogy farolva megállt. A csodálkozástól, amiért még sincs egyedül. Zavarában, amiért valaki fültanúja lett annak, hogy mit rikácsolt az imént. A döbbenettől, mert lovaknak szokták ezt rikoltani, „Héé! Hőő!”, neki meg, mint sebtében ellenőrizte, se patája nem nőtt, se sörénye. S legfőképpen a heves izgalomtól, mert ezer közül is felismerte volna a hangot. Az osztálytársa, Blanka hangját, akit hónapok óta sóváran bámult – már ha épp ébren volt valamelyik órán. S tessék, a lány most egyenesen felé tart a folyosón…

Blanka lassan közelgett, mert a sulis zsákja hátrafelé húzta a felső testét. Máskor álmatag szeme annyi wattal csillogott, hogy Kishugó gerincén elviselhetetlen, csiklandó érzés futott végig. Egyszer, nyolcéves korában érzett ilyet. A Tropicariumban,* amikor az apja, Nagyhugó megnyomatta vele a „RÁJACSÍPÉS” gombot, hogy megtapasztalja, milyen borzongató is az, havalakit megráz az áram. Csak most nem szisszent fel élesen, mint akkor – most elakadt lélegzettel bámulta a közeledő lányt.

Egyetlen gondolat sem cikázott át a fején. Nem mintha ezt olyan meglepőnek találta volna. Hisz rövid focistamúltjából pontosan tudta, hogy a nagy pillanatokban mire gondol az ember. Semmire. Csak a sportriporterek képzelik azt valamiért, hogy a focista góllövéskor görög fi lozófussá válik, s nyomban az élet értelmén kezd töprengeni. Milyen jót nevettek egyszer Nagyhugóval egy karakán csatáron, aki faarccal azt dünnyögte egy okoskodó riporter mikrofonjába: „Hogy mire gondoltam, amikor kicseleztem a kapust? Bevallom, az a kérdés foglalkoztatott éppen, hogy ha annak, aki mindjárt a kapuba talál, másfélszer annyi ész van a fejében, mint annak, akinek síp van a szájában, és ha annak, akinek síp van a szájában, kilencszer annyi ész van a fejében, mint annak, akinek mikrofon van a kezében, akkor annak, aki mindjárt a kapuba talál, hányszor több ész van a fejében, mint annak, akinek mikrofon van a kezében…”

Kishugó orra mellett egy izzadságcsepp gördült le, amikor Blanka lecövekelt előtte a folyosón. S bár leplezni próbálta, majd kiugrott a bőréből örömében, ahogy ajkával megérezte sós ízét. Hisz Nagyhugó világosan megmondta neki, hogy a verejtékezés a szerelem csalhatatlan jele. Nem szakad ugyan róla a víz, de akkor is, többé nem kételkedhet az érzelmeiben!

A lány olyan közel volt hozzá, hogy a szívdobbanásait is hallani vélte. Hogy az a bumm-bamm igazából dobszóló, arra csak akkor jött rá, amikor Blanka a nyakába tolta a fejhallgatóját. A lány a frufruja rejtekéből hamiskásan a szemébe nézett, és szája mosolyra kunkorodott. Kishugó dermedt agysejtjeiben csak most támadt némi mocorgás. „Mindig a lányok választanak!”, visszhangzott a fejében az apja mondása. Hát megtörténik! Eljött a szédítő pillanat, amire annyit várt! Blanka mindjárt kimondja, hogy…

De Blanka nem mondott ki semmit. Csak hátralépett kettőt, leszuszakolta válláról a hátizsákját, és két kézzel, némán felé dobta.

Kishugó mohón, vigyori arccal kapott érte. Tulajdonképp hálás volt a lánynak. Minek is rizsázni, ha két ember nemhogy félszavakból, de ki nem mondott szavakból is érti egymást? Most már az sem nyugtalanította, hogy Blanka fejhallgatóval a fülén is hallhatta, hogy mit ordibált az imént. Azon azért meglepődött, hogy milyen súlyos a lány hátizsákja. Sőt, élesen fel isjajdult, amikor elsőre kicsúszott a kezéből, és a nagylábujjára ejtette. Biztos volt benne, hogy reggelre belilul a körme.

– Mi a szotyvákos gurglit cipelsz te ebben? – szaladt ki a száján, miközben nyögve vállára emelte a zsákot, és továbbindultak az üres folyosón, ő a deszkáján, apró lökésekkel hajtva előre magát, Blanka meg gyalog, zsebre dugott kézzel.

– Köveket – vallotta be a lány. – Vulkáni bazaltot.

– Basztikül, ne már!

– Mért, most, hogy a tankönyveket itt a suliban hagyhatjuk – vonta meg a vállát Blanka –, mi mást cipelhetnék a zsákomban, mint bazaltot?

Kishugó a homlokára csapott.

– Hát persze! Mi mást?

Titkon azért furcsálló pillantással sandított a lányra. Blanka arcán két pírfolt jelent meg, mint tesin medicinlabda-hajigálás közben, de a szeme még mindig huncutul fénylett.

Kis ideig csak a deszka kerekei surrogtak a néma folyosón. Aztán a lány meglátott a szürke-fehér köveken egy félig szétlapított üdítős dobozt, és odalépett, hogy nagyot rúgjon bele. Hosszú röppálya után a pléhdoboz egyenesen egy felmosóvödörbe ploccsant, amit a takarítónők felejtettek a folyosón. Ezt látva mind a ketten felnyerítettek, és összeütötték a tenyerüket, mint két dilinyós, akik most léptek meg az elmeosztályról. Szörnyen zavarban voltak, mégsem érezték magukat kellemetlenül vagy kínosan.

Kishugó boldogan cipelte tovább a súlyos bazaltokat, bár a nyelve lassan úgy lógott, mint az augusztusi átforrósodott aszfalton totyogó, elkényeztetett blökiknek. Úgy érezte, egy sziklát is a hátára venne, csak hazakísérhesse a lányt. El sem merte hinni, hogy mindez megtörténik vele.