Írta: Kiss Judit Ágnes

Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.

Megúszhatják a vétkesek,

S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele

A másik serpenyő,

Ha baj van, ki ne mentené,

Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni ...

A mű egy problémás iskolás fiú, Bradley, belső fejlődését mutatja be, akit egy türelmes iskolapszichológus segít a beilleszkedésben.

A mű egy disztópikus világban játszódik, ahol egy halálos érintésű lány küzd a magánnyal és egy elnyomó rezsim kegyetlenségével.

1. Elegem van az iskolából,

elegem van a dicsekvőkből,

elegem van a sikertelenségből,

unom a gúnyolódást,

unom a szekálást, 

unom az igazságtalanságot,

vágyom a szabadságra,

vágyom a békére,

vágyom még több tudásra,

elegem van a tudatlanságból,

unom az egészet.

2. Elegem van az iskolából,

elegem van a tanulásból,

unom a sok irodalmat

unom már a matek dogákat,

unom a sok bájcsevejt, 

unom a felszínessége,

vágyom a szabadságra,

vágyom az írásra,

vágyom magamból mindent kiadni,

vágyom álmodozni.

3. Elegem van az iskolából,

elegem van a korán kelésből,

elegem van a tanulásból,

unom a hideget,

unom a buszozást,

unom az ...

„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak ...

Kedvelt játékunk, hogy egy tárca elejét megismerve kitaláljuk a folytatást. Ma egy felvidéki írónő, Lampl Zsuzsanna írása volt terítéken. Címe:  Félisten Kukutyinban

Íme a történet eleje:

Néhány éve történt. Mondom a diákoknak, hogy kirándulni megyünk. Nagyon fellelkesedtek. Aztán amikor elárultam, hogy hova, elmúlt az örömük. Nem Bécs, nem Prága, nem Budapest, még csak nem is Pozsony, hanem valami Kukutyin Dél-Szlovákiában. Valami Rozsnyó. Na, szuper, mondta az egyik, de mit fogunk ott csinálni? Tanárnő, biztos??!!

Az egy brutálisan unalmas hely, én tudom, mert odavalósi vagyok, mondta a másik. Végül nehezen, de összejött egy csoport, elsősorban azért, mert egy sikeres pályázatnak köszönhetően a diákok csak az ...

Az Interneten néha kincseket talál az ember. Ezen a papírfecnin egy depresszív hangulatú vers áll, a szerzője ismeretlen. Azonnal kedvet kaptunk ahhoz, hogy kedvetlenek legyünk, s megalkotta mindenki a maga sorait. Nem mindenki vállalta a nyilvánosságot. A versek sorrendje nem jelent semmiféle rangsort. Mindegyik kiváló a maga nemében. Remélem, ennél csak vidámabbakat írunk majd!  

Elegem van a sikertelenségből

Elegem van a negatív emberekből

Elegem van a kritikákból

Elegem van a negatív gondolatokból

Elegem van az irigyekből

Elegem van a matekból

Elegem van az egészből

 *

Elegem van a hülyeségekből.

Elegem van a fáradtságból.

Elegem van a rendszerből, ami okozza ezt.

Elegem van az egészből.

* 

...

Szívesen válnék szabadsággá,
hallhatnám többezernyi ember megkönnyebbült sóhaját, akinek többé nem kell elnyomva és korlátok közé szorítva élnie.

Szívesen válnék szerelemmé,
először lángolóan, s később csillapodva egyenrangú felekbe költöznék: két emberi lénybe, s segédkeznék egy új élet születésében.

Szívesen válnék boldogsággá,
nevetéssel csábítanék, hogy az a sok érdekes teremtmény önfeledten táncoljon és énekeljen, amikor csak kedve támad hozzá.

Szívesen válnék dallamokká,
hogy ihletet kapjon rólam, aki arra hivatott; eljátszhassanak zenekarok, s a félelem elől belém meneküljenek érzékeny fiatalok.

Szívesen válnék katarzissá,
ahol kiteljesedhetne belsőmben többezernyi lélek ...

Szeretném, ha őszintén beszélnénk,
Szeretném, ha megérintenél, de ezúttal,
Kérlek,
Karjaid ne a magasba emeld, inkább csípőmre tedd, és gyöngéden szeress. 

Szeretném, ha tisztelnél,
Szeretném, ha a szemembe néznél,
De kérlek,
Most ne haraggal és bosszúval, hisz még látni akarom az élet csodáit. 

Szeretném, ha dicsérnél,
Szeretném, ha néha magadhoz húznál,
De kérlek,
Óvatosan! Hisz nem bűn csókot kérni, mégis mintha folyamatosan haragos tekinteted érezném. 

Szeretném, ha szeretnél,
Szeretném, ha csak kimondanád, még ha nem is igaz,
De kérlek,
Szereteted ne ökleidben mutasd meg! 

Szeretném, ha megértenél,
Szeretném, ha végre odafigyelnél,
Kérlek,
Hisz te is tudod, hogy mennyire érzékeny a lelkem. 

Szeretném, ...

Nem ismerjük egymást,

De már látjuk a másikat.

Eljött az idő, mikor rád mosolygok,

Az idő, amikor csak kacsintasz, ha összenézünk.

Évek óta látjuk egymást,

Mégsem tudom, ki vagy,

Nem tudom, hogy a szemed zölden

Vagy éppen kéken csillog a holdfényben.

Nem ismerem a hangodat,

Mikor szomorú,

Nem ismerem benne az igazán vidámat,

Pusztán azt ismerem, amit mindenki más.

Nem ismerem belőled

Csupán azt, amit mindenki más,

Azt ismerem csak, amit akarsz,

Hisz ott a szemedben a pimasz csillogás.

Szemedben a pimasz csillogás,

Melyből süt a játszma,

S a szemtelen vigyorgás

Csupán álca vagy a „Te” varázsa? 

(M. Cs.)

Gustav Klimt illusztrációjával