Szeretném, ha őszintén beszélnénk,
Szeretném, ha megérintenél, de ezúttal,
Kérlek,
Karjaid ne a magasba emeld, inkább csípőmre tedd, és gyöngéden szeress. 

Szeretném, ha tisztelnél,
Szeretném, ha a szemembe néznél,
De kérlek,
Most ne haraggal és bosszúval, hisz még látni akarom az élet csodáit. 

Szeretném, ha dicsérnél,
Szeretném, ha néha magadhoz húznál,
De kérlek,
Óvatosan! Hisz nem bűn csókot kérni, mégis mintha folyamatosan haragos tekinteted érezném. 

Szeretném, ha szeretnél,
Szeretném, ha csak kimondanád, még ha nem is igaz,
De kérlek,
Szereteted ne ökleidben mutasd meg! 

Szeretném, ha megértenél,
Szeretném, ha végre odafigyelnél,
Kérlek,
Hisz te is tudod, hogy mennyire érzékeny a lelkem. 

Szeretném, ha észrevennéd sértő szavaid és bántó tetteid,
Szeretném ha bocsánatod tettekben bizonyítanád,
Kérlek!
Ne csak üres szavakban! 

Szeretném ha megváltoznál,
Szeretném, ha úgy bánnál velem mint azelőtt,
Hatalmas kezeid ártatlanul simítottad arcomhoz,
És én hittem neked. 

Hittem, hogy ez a szerelem más lesz!
Szebb, őszintébb, biztonságosabb,
Félelem nélküli,
De persze ezt az ember csak szeretné... 

Én is szerettem volna,
Én is szerettem volna,
Ha átélhetem azt a szerelmet,
Amiről gyerekkoromban mindig is álmodoztam. 

Én is szerettem volna rózsacsokrot szagolgatni,
De nekem csak a fekete epe,
A hervadó szegfű
És az egyre hangosabban károgó varjú jutott. 

Én is szerettem volna, de minek?
Naiv voltam, elhittem,
Hogy talán nem kell többet várnom egy szerető félre,
Ki mindent megtenne érted,

Ki megharcolna bárkivel és bármivel
Kerüljön az akár az életébe is,
Kinek nem a bosszúja által pirosodó arcomon jár az esze,
Ki igazán szeret. 

Persze, tudom, át kell élnem sok mindent,
hisz fiatal vagyok,
De Istenem!
Tényleg ezt a sok terhet érdemlem? 

Sokszor gondolok vissza szerelmünk elejére,
Szeretem tudni, hogy még ha fiatalon is,
De egyszer
Teljes szívedből szerettél. 

Egyszer éreztem a szerelemtől dobbanó szíved,
Miközben mellkasodon pihentem.
Egyszer szerettél velem lenni.
Csak léteztünk egymás mellett némán,
Mégis
Ezt az érzést hiányolom szüntelenül.
Boldog voltam,
Igazán boldog. 

Mindenki szóvá tette képességed,
Hiszen fülig érő mosolyt varázsoltál
Az én egykor szürke és bánatos arcomra.
Miért? Miért próbálod ezt tönkre tenni? 

Te is látod, hogy most már szeretek élni,
Szeretek örülni az apró dolgok miatt,
Felvidítanak.
Végre nem csak létezek. 

Végre látom a dolgokban a jót,
Végre ketté tudom választani a helyest és helytelent,
Végre tudtam kiben hinni,
Végre tudtam miért élni. 

De esedezésem sosem volt elég neked,
Elvetted tőlem a nehezen megtalált boldogságom,
A hitem, a szerelemhez való viszonyulásom
Teljesen tönkretetted. 

Utolsó tetted sosem bocsátom meg,
Megbékéltem volna veled,
De te nem hagytad,
Hogy szeresselek. 

Rajtam töltötted ki dühöd,
Pedig én mindig is kedvesen bántam veled.
Elvetted tőlem az esélyt,
Hogy élvezni tudjam a földi életet. 

Teljesen ködös útra tereltél,
De kérlek!
Ne hagyj szegfűt létemen,
Zavard el a hangosan károgó varjakat,
És még ha nem is tudod már szemembe mondani,
Könyörgök,
Hogy szeress -  
Mint egy embert! 
(K. K.)