Kreatív írás: Tényleg te vagy az?
2024. május 10.
A mai feladat az volt, hogy írjunk történetet az alábbi fiktív kerettörténetből kiindulva.
Máriássi Csenge: Tényleg te vagy az?
Spontán utazás volt ez... Egyik nap felkeltem, és mivel volt némi félretett pénzem, vettem egy jegyet, és ide repültem Fahdishba. Amikor leszálltam a gépről, deja vu-m lett, amit nem is értettem, de nem foglalkoztam vele, csak élvezni akartam az utazást.
Ahogy sétáltam a városban, annyi érdekes dolgot láttam, ami nálunk nincs: voltak lebegő autók, sín nélküli vonatok és villamosok, különös kinézetű emberek és állatok.
Lakott a városban egy barátnőm, még régről ismertük egymást, és megbeszéltük, hogy ha egyszer erre járok, felkeresem. El is kezdtem hívni, amikor mellettem megcsörrent valakinek a telefonja, mire egymásra néztünk – ő volt az! Nagyon megváltozott: hosszú, szőke haját levágta és barnára festette, az akkori bő ruháihoz képest most egy feszülős szürke és kék színű egyenruha és egy hosszú, fémszínű csizma volt rajta – ahogy jobban megnéztem, egy repülő motoron ült. Egy rendőrmotoron, amin kifejezetten meglepődtem, mivel mindig is a gyógyításban akart dolgozni.
Sokat beszélgettünk arról, hogy hogyan lett rendőr, és mi történt vele, amióta nem találkoztunk.
Néhány órával később elindultam. Ajánlott egy helyet, ami szinte biztosan tetszene nekem, így megkértem, hogy igazítson útba. Egy patak mentén sétáltam, amikor fokozatosan egyre ismerősebbé kezdett válni a táj. Amikor a patak menti stéghez értem, lefagytam. Ez az a hely, ahol minden éjszaka járok álmaimban.
Lesétáltam a stég elejébe – a halak pont úgy ugráltak a vízben, mint álmaimban, a méhek is pont úgy porozták a virágokat, mint minden éjjeli álmomban... Egy pillanatra megijedtem, hogy hogy minden csak álom ismét. Felnéztem az égre: láttam a napot és a felhőket, amiket álmomban soha, így a lelkem kissé megnyugodott, hogy ez bizony a valóság.
Lassan megfordultam, és ott állt Ő. Teljes valójában ott állt, és nem tűnt el, mint éjjelente. Kikerekedett szemekkel néztük egymást. Az első szerelmem...
– Tényleg te vagy az? – kérdeztük egyszerre, elképedve..
Azóta eltelt négy év. Itt élünk Fahdishban, van két csodás gyerekünk. Ő rendőr, én pedig orvos vagyok.
A legjobb döntésem volt ez az út.
***
Lós Levente: Tényleg te vagy az?
Már majdnem három hónapja járok pszichiáterhez, és úgy gondolom, hogy nagy a fejlődés. Az első hetekben csak egy-két szóval válaszoltam, és kerültem a szemkontaktust, de mostanra már egészen jól tudok beszélgetni. Kezdek visszaállni a régi kerékvágásba.De egyvalami nem hagy nyugodni: mi volt a baleset oka?
Én magam nem emlékszem rá, pedig ott voltam. Sőt... Abban sem vagyok biztos, hogy baleset volt. Nem tudom, azt sem tudom, miért vagyok itt.
A doktor úr szerint a trauma összezavarja az emberi agyat. Talán emiatt vannak a rémálmaim is. Rémálmok egy furcsa épületről – valószínűleg valami parkolóhát vagy egy raktár, de mégsem olyan, mint a többi. Olyan üresnek tűnik... Ahol általában kocsik állnak és parkolnak, ott nincs semmi, kivéve a parkoló dohos szagát és egy furcsa érzést... Úgy érzem, mintha nem lennék egyedül, mintha a szemem sarkából látnék valakit, de azon nyomban eltűnik vagy felkelek.
A doktor úr azt mondta, ez mind csak a „megrázó események” része. Azt is mondta, hogy le kellene tennem magamról ezt a sok terhet, s mondjuk menjek el vakációra. A szűkös kassza miatt sok választásom nem volt, szóval egy kis falu mellett döntöttem, ami három órányira van, s ahol az internet hiánya miatt tudnék lazítani. Kibéreltem egy kis apartmant a falu szélén egy Mrs Millord nevű özvegyasszonytól..
Az egyeztetés után el is indultam, már útközben próbáltam relaxálni, de... Valami történt... Az esti kocsikázás magában sem jó ötlet, de gy olyan úton, ahol nem volt lámpa, egyenesen életveszélyes, szóval, amikor jött egy őz, csak elrántottam a kormányt, s bele sem gondoltam, ebből mi lehet.
Felébredtem. A légzsák mentett meg az ütközéstől és a rám hulló üvegszilánkoktól. Túléltem. A fejem fájt és nem láttam rendesen, de azt így sem volt nehéz észrevenni, hogy már nem földúton vagyok. Ott voltam... Ez az a hely... az álmaimból...
Ebben a helyzetben az ember nem gondolkodik ép ésszel, hiszen ez mégiscsak egy általam elképzelt hely.
Minden ott volt: a szag, az üresség és...
Ott volt...
Ott volt az ember, akit oly sokszor láttam álmaimban, akit mindig csak egy kicsit láttam a szemem sarkából, de most ott állt előttem.
A parkoló pislákoló fényei éppen hogy megvilágították. A torkomban dobogott a szívem, és ráordítottam, hogy ez nem lehet valódi.
De még milyen valódi volt...
Kinyújtotta a kezét, mintha egy régi baráttal akarna kezet fogni. Ekkorra már tényleg rosszul voltam. El akartam futni, de nem bírtam. Ekkor így szólt:
– Tényleg te vagy az? Már vártam rád... Gyere velünk!
Az alak előre lépett az árnyékból, de akkor minden elfeketedett... Csak a távoli szirénázást és két ember hangját hallottam:
– Segíts, gyorsan! Ha nem sietünk, el fog vérezni!
– A személy férfi, 36 éves, neve Valace Mann, autóbalesetet szenvedett. Látszólag valami kábítószer hatása alatt állhat.
Ekkor már visszaemlékeztem arra a napra. A baleset napjára. amikor elkezdődött ez az egész.
Másnap a kórházi ágyon feküdtem, és már kezdtem rendbe jönni. Csak azt nem tudtam megmondani, hogy valóban felébredtem-e.
