Írta: Grecsó Krisztián 

A pletyka meghatározó eleme az emberi kapcsolatoknak. Főként kisvárosokban, falvakban, kisebb közösségekben gyakori, hogy egy hír, álhír, rémhír indul útjára, kel önálló életre, villámként terjed, és amikor már mindenki tud róla, szinte lehetetlen eldönteni, volt-e egyáltalán valami igazságalapja. Állítólag a nők szeretnek jobban pletykálni, de vannak kutatások, melyek szerint inkább a férfiakra jellemző ez az időtöltés. 

Pletykaanyu, így hívja anyut az öcsém. […] 

Hazajöttek az elszármazottak is, volt nemulass. Találkozni jöttek, egy falu vagyunk végül a szívben belül, hiába a távolság, meg a fejekben a széles szakadék, fontos dolog, hogy ezt mindenki megértse. Próbálom én is. Bár mondtam az öcsémnek, én leginkább a tőlünk elszármazott Inci kutyára lennék kíváncsi, hol a bánatban található, de az öcsém kiröhögött, mert ő nem állhatta az ebet. Gyönyörű jószág volt pedig, nem viccelek. A telepi kocsmában lakott, azt beszélik, vagy három hónapot, ő volt a mérés mókamestere, sajnálták a törzsvendégek, mikor hazajött. Azt nem értem, milyen rosszmájú, irigy emberek is vannak, mikor a faluban mindenki tudja, hogy Inci a miénk; volt nem is egy, aki ideszólt telefonon, még az Újfaluból, meg a Réti telepről is, hogy ott lubickol Inci, menjünk, ha kell. Nem is régen, mikor még itthon lakott, az öcsém fölfedezte, hogy éppen ő, aki – és ezt bátran mondhatom – minden idők legkisebb nagykorú ebe az összes Kinizsi telepi kutya közül, megtanult egerészni. Rajtakapta a konyhában, amint suta mozdulatokkal megszégyenítette, elárulta a kutyafajtát. Ezt az öcsém szájából veszem, de beismerem, van benne igazság. 

Azt állítja az öcsém, hogy megpróbálta Inci fárasztani is az egeret, hogy teljes legyen a móka, mert megtanulta a Cicától (akinek csak ennyi a neve sajnos: Cica), hogy ki kell engedni az egeret, az meg nekilódul, aztán meg el kell kapni, míg el nem surran. Pompásan szórakozott az öcsém, mikor látta Incit, hogy nem érti, mi történik, nekilódult az egér, helyes, de jelen pillanatban hol tartózkodik. Kimaradt a fogás, érezte az, szegényke, valami nincs rendben, áradt a szeméből a csalódottság. Ezt én is megmosolyogtam, hülye ez a kutya, tényleg. […] 

Pletykaanyu, így hívja anyut az öcsém. 

Van ám ennél sokkal szebb dolog is, alig bírok magammal. Babamúzeum lesz a faluban, micsoda istencsudája. Én örülök neki, de sokan nem értik, mit akar ezzel a gyógyszerész. 

Mire nem költi a pénzét, ahelyett, hogy venne magának új kocsit az ütött-kopott piros Lada helyett. Az újságos előtt hallottam ezt, ahogy jöttem a takarékból, az újságos azt felelte, hogy ha Széchenyi is új hintót akart volna mindig, most a sarokról kéne hordani a vizet. Ezt nem értettem meg annyira gyorsan, de a szélmalom magasságában leesett. Jó az a babamúzeum, mert nincs, és most lesz. Ilyesmi. Hazaértem, elmondtam anyunak az egészet, bólintott, hogy igazam van. […] 

Azért a jó hírekről is szólva valamit, az a helyzet, most már szinte teljesen biztos, Munkácsy lakott itt a kastélyban néhány napot. Festeni nem festett. Pihent végre az istenadta, mindig nem dolgozhatott az se. De látszik a képein, hogy egy s más megragadta nálunk. És ez nem is meglepő. 

Pletykaanyu, így hívja anyut az öcsém, pedig nem kell megszakadni a keresésben, de még csak megfeszülni se, ha pletykásabb egyént akarunk kézre keríteni, vagy olyat, hogy szépen fogalmazzak, aki az aktuális hírekben tájékozottabb, mint amilyen anyu, de még annál is, mint amilyen a televízió. Mi máshoz nem mérünk, kifelé nem tekintgetünk, ha hasonlításról van szó, akkor van saját mérce a családban, nem szorulunk segítségre, mikor mindenféle akad: jó is, rossz is: férfiben, nőben egyaránt. Bár mama szerint inkább kilenc lány, mint egy fiú. Nem vásárhelyi perec az élet, hogy ha megfőtt véletlenül, akkor még meg lehet sütni. És különben is, olyan a pletyka, hogy akinek nem inge, még próbálgatnia sem kell, nemhogy magára venni. 

Megjelent a faluról egy vastag könyv, és még a televízióban sem voltunk benne. Egyszerű a címe, rögtön kitaláltam, miről szól, mert a falu neve a cím, és innen lehet tudni mindjárt. De piszkosul vastag ám, nem egy Szuperinfó vagy hasonló, legalább akkora, mint a Nagy indiánkönyv, ha nem vastagabb. Szerencsére képek is vannak a végén, egy csomó ismerős van lekapva úgy, mint a börtönös filmekben is látni, hogy elölről, meg oldalról, de a nevüket, nem értem, mért, nem írták mellé. Hanem például azt, hogy ötös ábra, első kép, adultus* férfi , és nem azt, hogy ez az Árpi. Árpi az osztálytársam volt különben. Jó kopasz mostanra, sokat változott, annyi szent igaz, és az is, hogy itt a faluban úgyis tudja mindenki, ki ő, de ez mégsem eljárás. Újság is van, pedig mindent tudni.

* adultus: felnőtt

https://www.tankonyvkatalogus.hu/site/kiadvany/NT-11720