Bradley, az osztály réme
Írta: Louis Sachar
1
Bradley Chalkers a terem végében ült − a leghátsó sor legszélső padjában. Se mellette, se előtte nem ült senki. Bradley olyan volt, akár egy sziget.
Ha tehette volna, beköltözik a szekrénybe. Akkor − gondolta − magára zárhatná az ajtót, hogy ne kelljen Mrs Ebbelt hallgatnia. A tanárnő sem bánná, sőt... Inkább örülne neki. Az osztály szintúgy. Végső soron mindenki jobban járna, ha a szekrénybe költözne. De sajnos nem fér be a padja.
− Gyerekek! − szólt Mrs Ebbel. Bemutatom nektek Jeff Fishkint. Jeff családja nemrég költözött ide Washingtonból, amely, mint tudjátok, országunk fővárosa.
Bradley felemelte a fejét, és ránézett a tanárnő mellett álldogáló új fiúra.
− Mesélj valamit magadról, Jeff! − kérte Mrs Ebbel.
Az új fiú a vállát vonogatta.
− Csak bátran, ne szégyelld magad! − biztatta mosolyogva Mrs Ebbel.
Jeff motyogott valamit, de Bradley egy szót se értett belőle.
− Gondolom, jártál a Fehér Házban − mondta Mrs Ebbel.
− Arról például mesélhetnél. Biztos nagyon érdekelné az osztályt.
Az új fiú a fejét rázta.
− Nem voltam a Fehér Házban − motyogta.
Mrs Ebbel elnézően mosolygott.
− Jól van, keresünk neked egy helyet − mondta, és körülnézett a teremben.
− Hm, úgy látom, nincs sok választásod. Kénytelen leszel oda hátra ülni.
− Ne üljön Bradley mellé! − fakadt ki egy lány az első sorban.
− Ha elé ül, az még rosszabb − vélekedett a szomszédja.
Mrs Ebbel elkomorodott.
− Sajnálom, Jeff, de csak ott van szabad hely.
− Nekem mindegy, hol ülök... − dörmögte Jeff.
− Senki nem ül szívesen... oda − mondta kelletlenül Mrs Ebbel.
− Így van! − szólalt meg Bradley. − Senki nem akar mellém ülni!
Furcsa kifejezés jelent meg az arcán. Szája olyan szélesre húzódott, hogy nem lehetett eldönteni, vigyorog−e vagy vicsorog. Nagy szemeket meresztve bámulta az új fiút, miközben az leült mellé. Aztán Jeff bátortalan mosollyal ránézett, mire ő gyorsan elfordult.
Mikor Mrs Ebbel belefogott a magyarázatba, Bradley papírt meg ceruzát vett elő, és firkálni kezdett. Ezzel a foglalatossággal töltötte jóformán az egész órát. Néha olyan vadul firkált, hogy kitört a ceruza hegye. Olyankor nevetett egyet, celluxszal hozzáragasztotta a grafitdarabkát valamelyik szemétgombóchoz, majd kihegyezte a ceruzát, és folytatta a firkálást.
A padján tucatszám hevertek az összecelluxozott papírgalacsinokból, ceruzahegyekből, megrágott radírból és egyéb, azonosíthatatlan anyagokból álló gombócok.
Mrs Ebbel kijavított nyelvtandolgozatokat osztott ki.
− A legtöbb jól sikerült − dicsérte meg az osztályt −, és ennek nagyon örülök. Tizennégyen jelest kaptak, a többiek jót. Természetesen született egy elégtelen is, de hát...
Mrs Ebbel elhallgatott, és megvonta a vállát.
Bradley a magasba emelte dolgozatát, hogy mindenki lássa, és arcán ismét megjelent a torz vigyor.
Amíg Mrs Ebbel és az osztály megbeszélték a helyes válaszokat, Bradley ollóval apró négyzetekre szabdalta dolgozatát.
Kicsöngetés után felhúzta piros dzsekijét, és egymagában kiment az udvarra.
− Bradley, várj! − kiáltott utána valaki.
Bradley meglepetten fordult hátra. Jeff futott oda hozzá.
− Szia − köszönt az új fiú.
Bradley csodálkozva nézett rá. Jeff mosolygott.
− Nem bánom, hogy melletted kell ülnöm − mondta. − De tényleg.
Bradley nem tudta, mit feleljen erre.
− Egyébként voltam a Fehér Házban − árulta el Jeff. − Ha akarod, mesélek róla. Bradley elgondolkodott, majd így szólt:
− Adj egy dollárt, vagy leköplek!
***
22
Bradley egész héten az érdekes témák listájának összeállításán dolgozott. Ez nem lecke − mondogatta magának. Sőt, pont az ellenkezője! Mert ha jó témákat találok ki, akkor nem kell a házi feladatokról beszélnünk.
Most nem firkálgatott az órák alatt. Figyelte, hogy mit mond Mrs Ebbel, és miről beszélnek az osztálytársai − gyűjtötte az ötleteket. Sőt mindenhova magával vitte a készülő listát, s a szünetekben a fülét hegyezte, jó témákra vadászva.
A többiek gonoszabban bántak vele, mint korábban bármikor. Már nem féltek tőle. Csúfolták, s mivel Bradley nem támadott vissza, csak még jobban felbátorodtak, és még többet gúnyolódtak vele.
Egy negyedikes fiú, aki fel akart vágni a barátai előtt, odaszaladt hozzá, és rákiabált:
− Te nem is vagy ember! Te egy szörnyeteg vagy! A világűrből pottyantál a Földre!
A fiú ezután elszaladt. Bradley nem eredt a nyomába, hogy bosszút álljon. Helyette három újabb témát vett fél a listára: „Emberek”, „Szörnyetegek”, „Világűr”.
A Mindenszentek előtti ünnepnap, Halloween hétfőre esett. Jóformán az összes gyerek valamilyen jelmezzel érkezett az iskolába, amit aztán ebédszünetben fel is vehettek.
Brian, Jeff egyik barátja nem vitt jelmezt magának, csak kért Mrs Ebbeltől egy fekete filctollat. Karikát rajzolt vele a fél szeme köré, s mindenkinek elmondta, hogy ő Bradley Chalkers.
A gyerekek harsányan nevettek a rosszmájú tréfán, de Bradley nem törődött velük. Tovább gazdagította listáját, ami immár három írólap mindkét oldalát megtöltötte.
- A lombhullató fák
- Arany csillagok
- A kréta
- A ragasztószalag
- Tényleg gyávák-e a nyulak?
- Miért nevetnek az emberek?
- Milyen érzés, ha lábon lövik az embert?
- A ceruza
- A ceruzahegyező
- Véletlenek
- A kávé
- Katonai iskola
- A nádpálca
- Kosárlabda
- Barátok
- Ellenségek
- Ugróiskola
- Kidobós
- Négyzet
- Egy krumpli
- Két krumpli
- Három krumpli
- Négy krumpli
- Öt krumpli
- Hat krumpli
- Hét krumpli
- Több
- Kevesebb
- Semennyi
- Milyen börtönben ülni?
- Jó emberek
- Rossz emberek
- Reggeli
- Ebéd
- Vacsora
- Tetszett-e már látni a Fehér Házat?
- Ki lőtte lábon az apámat?
- Miért nem kapták el?
- Mogyoróvaj és dzsem
- Arany csillagok
- Monokli
- Verekedés
- Nagyszájú lányok!
- Milyen a lányvécé belülről?
- Köszönés
- Reflexek
- Utálat
- Mikor fog szakállam nőni?
- Rossz szagú dolgok
- Amit szeretünk magunkban
- Amit nem szeretünk magunkban
- Amit senki nem szeret magunkban
- Amit nem szeretünk senkiben
- Arany csillagok
- Olyan-e a fejem, mint egy salátástál?
- Szekrények
- Búvóhelyek
- Álmok
- Rémálmok
- Bárcsak tudnék repülni!
- Szemüveges gyerekek
- Üvegszem
- Miért van az, hogy az egyik embert szeretjük, a másikat utáljuk?
- Összetörni dolgokat
- Bárcsak láthatatlan lennék!
- Bőgőmasinák
- Mi történik, mikor az ember megöregszik?
- Emberek
- Szörnyetegek
- Világűr
- Miért ünnep a Halloween?
- Kalózok
- Királykisasszonyok
- Kísértetek
- Mi történik, mikor az ember meghal?
- Mi lenne, ha meg se születtem volna?
- Lehetne-e egy másik ember én?
- Lehetnék-e én egy másik ember?
- Ha másik ember lennék, nem csúfolódnék velem.
- Filc
- Toll
Bradley este nem ment el jelmezben házalni, pedig Nyafi és Morgó elmentek, és rengeteg nyalánkságot kaptak a többi állattól.
− Listát írok azokból a témákból, amikről beszélgetni szeretnék a nevelőtanárnővel − mesélte Bradley az állatoknak.
− Nincs néhány ötletetek?
− Mit szólsz például ahhoz, hogy „nyulak”? − vetette fel Nyafi.
− Ez jó − bólintott Bradley, és kiegészítette a listát a „Nyulak” témával.
− Medvék − ajánlotta Morgó.
−Az is jó.
Ekkor berontott a szobába Claudia. Bradley gyorsan a párna alá rejtette a listát.
− Én is mondok egyet − szólt Claudia. − „Mit fog szólni apa, ha megtudja, hogy bukásra állsz?” Ez is jó téma, nem?
− Miről beszélsz?
− A listáról.
− Milyen listáról?
− Hát, nem is tudom − gúnyolódott Claudia. Lassan az ágy felé ballagott, majd hirtelen a párna után kapott.
Bradley meg akarta előzni, de Claudia volt a gyorsabb. Feltartotta magasra a listát, és az elejétől a végéig elolvasta. Közben csak úgy rázta a kacagás.
− Mi olyan vicces? − kérdezte sértődötten Bradley.
− A listád!
− Mi bajod van vele?
− Egy nevelőtanárral nem ilyen dolgokról beszél az ember.
− Honnan tudod?
− „A kréta”? Hogy lehet a krétáról beszélgetni?
− Úgy, hogy lehet!
Claudia nevetett. − „Egy krumpli”! „Két krumpli”! Tisztára ki fog bukni a nevelőtanárod, ha ezt meglátja.
− Add vissza!
− Igen − felelte Claudia, mintha Bradley kérdezett volna valamit.
− Mit igen?
− Igen, olyan a fejed, mint egy salátástál! − kacagott Claudia.
− Fogd be a szád!
− „Ki lőtte lábon az apámat?” Szerinted honnan tudná azt a nevelőtanár?
Bradley a vállát vonogatta.
Claudia visszaadta neki a listát.
− Háromszor írtad be azt az arany csillagokat − jegyezte meg fejcsóválva.
Bradley kikapta a papírlapokat nővére kezéből, és megnézte, mit írt.
− Ilyen gyagyás listát se láttam még − mondta Claudia. −A nevelőtanárod egyik témáról se fog beszélni veled.
− Nem ismered őt − felelte Bradley. − Arról beszélget velem, amiről csak akarom. És oda is figyel. És szeret engem!
− Ez nem igaz − torkolta le Claudia. − Csak azért beszélget veled, mert ez a munkája!
Azzal gúnyosan nevetve kivonult a szobából. Bradley utána nézett, majd két újabb tétellel gazdagította a listát: „Nővérek” és „Munka”.
Ezután további témákon gondolkodott, de közben kövér könnycseppek gyűltek a szeme sarkában. A három „Arany csillagok” közül kettőt kihúzott, azután golyóba gyűrte a lista lapjait, és az egészet kidobta a szemétbe.
***
23
− Nézzétek, ott jön a szörnyeteg! − rikkantotta egy pufók negyedikes fiú. − A világűrből pottyant szörnyeteg!
− Fúj! Hű, de csúnya! − kiáltotta a sovány barátja.
− Vigyázzatok, nehogy megfogjon! − visította egy rózsaszín szemüveges lány. − Akihez hozzáér, szörnyeteggé változik!
Bradley rárontott a csúfolódókra. Azok szétrebbentek, majd újra összegyűltek, akár a galambok. Bradley leült, és elővette az ebédjét.
− Béna szörnyeteg vagy! − kiabálta egy harmadikos.
Az ebédszünet utáni órán Bradley csak ült a helyén − a leghátsó sor legszélső padjában −, nem nézett se Jeffre, se az arany csillagos névsorra, se Mrs Ebbelre. Nem nézett senkire és semmire. Aznap kellett újra Carlához mennie. Elkérte a kilépőt Mrs Ebbeltől, és kiment a teremből.
Utálta Carlát. Vele nem akarta elkövetni azt a hibát, amit Jeff-fel elkövetett. Rádöbbent, hogy Claudiának igaza van. Carla nem szereti őt. Csak azért foglalkozik vele, mert az a munkája.
Carla az ajtó előtt állva várta Bradleyt.
− Szervusz, Bradley − köszönt, és kezet nyújtott. − Nagyon örülök, hogy ma is eljöttél. Igazán kedves tőled.
Bradley elment mellette, és leült a kerek asztalhoz.
Carla vele szemben foglalt helyet. Hosszú ujjú, fehér inget viselt, amin két háromszög alakú minta volt: egy piros és egy kék.
− Összeállítottad a témák listáját? − kérdezte Carla.
− Nem, mert nem én vagyok a tanár.
− És akkor?
− És akkor nem nekem kell megmondani, hogy miről beszéljünk. Az a tanárnő munkája! Carla elgondolkozva bólogatott.
− No, lássuk csak... Tényleg nincs egyetlen ötleted se?
Bradley a fejét rázta.
− Hát ez furcsa. Esküdni mertem volna rá, hogy egy egész sor érdekes témát ajánlasz majd. De ha így áll a helyzet, akkor a tanulásról kell beszélnünk. Kezdjük a házi feladattal.
− Űrből jött szörnyetegek.
− Tessék?
− Űrből jött szörnyetegek − ismételte Bradley. − Azt tetszett mondani, én választhatok témát. Az űrből jött szörnyetegekről akarok beszélni!
− Nagyon izgalmas téma! − nevetett Carla.
− Csak sugárpisztollyal lehet megölni őket − magyarázta Bradley. − Nem halnak meg se a rendes pisztolytól, se a kézigránáttól, de még az atombombától se. Csak a sugárpisztolytól.
Felállt, és megmutatta, milyen, amikor sugárpisztollyal lő az ember. Közben olyan hangot adott ki, amiben keveredett a géppuskadurrogás és a lónyerítés.
Carla védekezően felemelte a kezét. −Ne lőj! − esedezett.
− De lövök, mert űrszörnyetegnek tetszik lenni − felelte Bradley.
− Nem, nevelőtanárnőnek tetszem lenni, és jobban szeretem, ha tegeznek.
Bradley abbahagyta a tüzelést.
− Hiszel az űrből jött szörnyetegekben?
Carla a fejét rázta.
− Nem. Abban hiszek, hogy élnek másféle lények a Földön kívül, de a szörnyetegekben nem. A Föld csak egy apró bolygó az óriási univerzumban. Szerintem a több milliárd másik bolygón több billió másfajta élőlény lakik. Vannak köztük nagyon buták, de vannak olyanok is, amelyek okosabbak, mint te vagy én. Vannak a dinoszauruszoknál is nagyobbak, és vannak a hangyánál is kisebbek. De szörnyeteg nincs köztük.
− Egyetlenegy se?
− Egyetlenegy se. Szerintem a „jó” mindenkiben ott rejtőzik. Mindenki ismeri a boldogság, a szomorúság vagy épp a magány érzését. Előfordul, hogy egyesek szörnyetegnek tartanak valakit, de csak azért, mert nem látják meg benne a jót. És akkor borzalmas dolog történik.
− Megölik?
− Még annál is borzalmasabb. Ha néhányan kikiáltanak egy embert szörnyetegnek, mások utánozzák őket, és nemsokára már mindenki úgy bánik vele, mint egy szörnyeteggel. Egy idő múlva aztán az az ember maga is elhiszi, hogy ő szörnyeteg, és elkezd úgy is viselkedni. Pedig még akkor sem szörnyeteg. A „jó” nem veszik el belőle, csak elbújik valahol mélyen.
− De mi van, ha tényleg rémesen néz ki? − kérdezte Bradley. − Ha zöld bőre van, és csak egy szeme az arca közepén, három karja és mindegyiken két keze, és minden kezén nyolc ujja?
Carla nevetett.
− Lehet, hogy mi csúnyának látunk egy ilyen teremtményt, de csak azért, mert a külseje szokatlan számunkra. Lehet, hogy a saját bolygóján igazi szépségnek tartják őt. A lény, akit most leírtál, otthon talán ünnepelt filmsztár.
Bradley elnevette magát.
− Lehet, hogy azon a bolygón engem tartanának rémesen csúnyának folytatta Carla −, mert nincs zöld bőröm, és két szemem van.
Bradley a fejét rázta.
− Lehet, hogy engem csúnyának tartanának, de téged nem.
Carla szeme elkerekedett.
− Nahát, Bradley − mondta. − Még soha nem mondtál nekem ilyen szép és kedves dolgot. Köszönöm.
Bradley elvörösödött. Nem számított rá, hogy így hangzik majd, amit mond.
− Ne beszéljünk többet a szörnyetegekről − motyogta.
− Rendben − felelte Carla. − Szerintem ez nagyon jó beszélgetés volt. Remek témát választottál.
A hátralevő időben Bradley rajzolt. Kiválaszott egy zöld zsírkrétát Carla gazdag készletéből, és megpróbált egy képet készíteni arról a Földön kívüli lényről, amiről beszélt. A három kart és a hat kezet sikerült megrajzolnia, de a kezelőre már nemigen fért rá a nyolc-nyolc ujj. Végül felpillantott a munkából.
− Carla?
− Tessék, Bradley.
− Bele lehet látni egy szörnyetegbe? − kérdezte. − Meg lehet látni benne a „jó”-t?
− Én csak azt nézem bennük.
Bradley újra a papír fölé hajolt. Rajzolt egy nagy fekete szemet az űrlény arca közepére, majd egy piros szívet a mellkasára, hogy ezzel ábrázolja az összes „jó”-t, ami a lényben van.
− És mitől múlik el a szörnyeteg szörnyetegsége? − tette fel a következő kérdést. − Ha mindenki szörnyetegnek látja a szörnyeteget, és úgy is bánnak vele, akkor mit lehet csinálni azért, hogy ne legyen szörnyeteg?
− A feladat nem könnyű − válaszolt Carla. − Mindenekelőtt rá kell jönnie neki magának, hogy ő nem szörnyeteg. Szerintem ez az első lépés. Amíg ő maga nem látja be ezt, hogyan várhatnánk el, hogy mások belássák?
Bradley befejezte a munkát, és megmutatta Carlának az elkészült képet.
− Filmsztár az otthoni bolygóján − magyarázta. − Mindenki szereti őt.
− Tényleg nagyon szép − dicsérte Carla.
− Itt hagyjam? − kérdezte Bradley. − Nekem nem kell, szóval akkor oda is adhatom.
− Nagyon kedves lenne tőled! − örvendezett Carla. − Köszönöm szépen. Rögtön ki is teszem.
A nevelőtanárnő rajzszöggel a falra erősítette a képet.
Bradley kis híján megjegyezte, hogy a falba tilos bármit is belefúrni, de végül inkább hallgatott. Ideje volt visszatérnie az osztályba.
− Örömmel várom a jövő heti beszélgetésünket − mondta Carla. Remélem, vannak még ilyen pompás témák a tarsolyodban.
Bradley indulni készült, de egyszerre megtorpant.
− Mi baj? − kérdezte Carla. Bradley csípőre tette a kezét, és szigorúan nézett a tanárnőre. − Valamit elfelejtettél.
És csak állt és várt.
Carlának egyszerre felcsillant a szeme. Kezet nyújtott Bradleynek, és így szólt:
− Nagyon jó volt beszélgetni veled. Köszönöm, hogy ennyi mindent elmondtál nekem.
Bradley a jól ismert vigyor-vicsorra húzta a száját, aztán sarkon fordult, és kiszaladt a szobából.
A szöveg forrása:
