Írta: Szécsi Noémi 

A tizenkilenc éves Fülöp siket, de megtanulta, hogyan viselje méltósággal a siketségét. Az iskolában elsajátította a jelbeszédet, és ha összpontosít, szájról is olvas. Minden tanára nagy tehetségnek tekinti. Vajon jobban értené kiszámíthatatlanul viselkedő családtagjait, ha hallaná is őket? Fülöp abban reménykedik, hogy embertársaink legtitkosabb gondolatait akkor ismerhetjük meg igazán, ha nem halljuk, mit beszélnek… 

Én ugyanis az a fiú vagyok, akit így mutatnak be az idegennek: „Fülöp egy kicsit süket.” 

Nem kicsit vagyok süket. Semmit sem hallok. Legfeljebb az állatias üvöltéseket, a mellettem megkondított harangot, a halálhörgést, a fúriasikolyt. Azt mondják, így születtem. Kétesztendős voltam, amikor kiderült, hogy feladhatják minden hozzám fűzött reményüket. Süket vagyok, néma leszek, oktalan idióta maradok.

Homályosan emlékszem azokra az időkre, amikor süketségem kiderült. […] Csak az anyám keze beszélt hozzám. Ha az ujját végighúzta a homlokomon, mire önkéntelenül is be kellett hunynom a szemem, azzal aludni küldött. Úgy ébresztett, hogy a kézhátával megcirógatta az arcomat. A hajamat simogatta, ha nyugtatgatni akart. Ha vigasztalt, hüvelykujjával törölte ki szememből a könnyet. 

Mindezeket felidézve újra meg újra arra jutok, hogy ez az idegenek előtt ridegnek és rezignáltnak mutatkozó asszony igenis érzett irántam gyengédséget, fogyatékosságom ellenére is. Az öcsémben persze nagyobb örömét lelte. Sőt olykor még a húgomban is, aki pedig gyakorta felingerelte szeszélyes természetével. 

Nem is az a szívfájdalmam, hogy csak egy-két évig tartott, mikor szinte kizárólag magaménak tudhattam őt, mikor én voltam a legkisebb gyereke, dédelgetett kedvence, és betegségemről mit sem sejtve minden szülői reményének valóra váltóját bennem látta, hanem az, hogy csak igen keveset tudok ebből az időszakból visszaidézni.

 * * *

[…] Talán egyetlenegyszer voltam vele igazán engedetlen. 

Egy délután egy erősen kifestett, vörös szájú nő jelent meg nálunk. Máskor is jött, de rendszerint este érkezett, mikor minket már aludni tereltek. Szemlátomást mindig anyánktól akart valamit. Akkor még nem hívtuk sehogy, de évekkel később a nővérem a vörös ajka miatt Mádám Rúzsként emlegette, ezért én is így említem, noha akkoriban a kutyás nőként élt a fejemben. Amolyan elvirágzott nő volt, aki egykori szépségének romjain áll és tapos, és már csak ezzel kelt feltűnést. Mivel a nagy meleg miatt ritkán viselhetett szőrmét, ezért egy szép vörös szőrű kutyát hordozott a karján. Talán a tükör előtt gyakorolta ki, hogy áll neki a legjobban a vörös hajához. Akkoriban én ezt egyáltalán nem találtam különösnek. Másik anyánk ugyanilyen ebet tartott a gyerekek mulatságára. A nő letette a földre a kutyát, és hátrált pár lépést. 

Lélegzet-visszafojtva figyeltük, ahogy a spánielek gyanakodva körbeszagolgatják egymást. Később eltűntek a kert mélyén, és csak uzsonna után kerültek elő. A nő hazafelé már nem vette karjára az ebet, kosarat kért, abban vitte haza. Bizonyára poros lett szegény állat szőre a nagy hancúrozásban, gondoltam gyerekfejjel. 

Hónapokkal később mi látogattunk el a kutyás nő villájába. Az oda vezető útra nem emlékszem, az uzsonnára nem emlékszem – pedig vendégségek alkalmával legfeljebb a sütemény és a tea kárpótolt az idegenekkel való találkozás gyötrelméért –, csak arra, hogy térdemre tett kézzel guggolok egy kosár mellett, és tátott szájjal csodálom az egyhetes ebeket. Az anyakutya ingerülten szoptatta az öt mohó  szőrgombolyagot, vagyis csak négyet, mert az ötödik – amelyik gyengébbnek, fejletlenebbnek látszott – nem fért oda, testvérei fején mászkálva igyekezett magát minden megnyíló résbe bepréselni. 

Egy darabig figyeltem a küzdelmét, aztán kicsiny kezeimmel addig lökdöstem a kölyköket, míg a legkisebbnek is helyet nem szorítottam. 

Csakhamar újra kitúrták. Fél szemmel láttam, amint anyáink induláshoz terelik össze a gyerekeket. Felvettem a kicsit, és magamhoz szorítottam, hogy jelezzem: szeretném hazavinni. 

A kutyás nőre sandítottam, aki jóságosan, beleegyezően mosolygott. Neki bizonyára négy kutya is kellően széles választék, ha dekorációnak kell. Aztán anyáinkra néztem; szemükben mélységes elutasítással találkoztam. Anyánk kitépte a kutyát a kezemből, és visszadobta a kosárba. […] 

Nem – mondta anyám a szemembe nézve. 

Ez volt az első szó, amit megtanultam szájról olvasni. 

Olyan pontosan azonosítottam a hozzá tartozó szájmozgást, hogy később a folyóbeszédből is jól kivettem a tagadószavakat. Amúgy hiába figyeltem a beszélő ajkakat, azonosítani csak azokat a szájmozgásokat tudtam, amelyek folyton visszatértek, és éles emlékekhez kötődtek, vagy amelyekhez kézmozdulatok is társultak. Magától senki nem tanulhat meg szájról olvasni. Én a szájak helyett már akkor is inkább az arcokat figyeltem. Mikor fordulnak mosolyogva felém, mely cselekedetem vált ki bosszúságot. Arcokra pillantva tanultam meg rossznak és jónak lenni. Anyám arcát figyeltem leginkább. 

Ő bontotta le nekem a világot először jelekre. Azelőtt minden egybefolyt, a színek, formák, szagok ömlesztve áradtak felém, nem tudtam egyiket a másiktól elválasztani. Anyánk különítette el és emelte ki a masszából mindazt, amit egy háromesztendős süket kisfiúnak ismernie kell. 

Kis kártyákat készített nekem. Az egyik könyvemben még ma is őrzöm őket. Ha néha előveszem az egyesével, kézzel megrajzolt képecskéket, belesajdul a szívem a saját hálátlanságomba. Hogyan is mondhatok bármi rosszat az anyánkról? A villa nagy szalonjában ültünk kettesben, hogy semmi se vonja el a figyelmemet. Az ablakon át lenéztem az udvaron játszó gyerekekre, de nem irigykedtem rájuk. Anyánk ilyenkor órákig csak velem játszott, és ez nekem sokkal többet ért, mint holmi szertelen rohangálás a napsütésben. 

Az első kártyákra színeket, számokat, valamint egytől tízig pöttyöket rajzolt. A minket körülvevő világban meg kellett találnom annak az elemnek a megfelelőjét, amit éppen felmutatott. Ha sárga lapocskát tartott fel, letéptem a vázába állított napraforgó egyik szirmát. Ha négyzetet, akkor mentem, és a játékszerek ládájából előtúrtam egy építőkockát. Ha a négy kis pontot ábrázoló kártyát tette elém, magamra és az odalenn hancúrozó kicsikre mutattam. Ezért külön megsimogatta a fejem. Bizonyára nagy teljesítménynek vélte, hogy nem üveggolyókat gurítok elé. De nekem ez könnyebben ment, mint négy tárgyat összekeresgélni. Az apró pontokban azt láttam, ahogyan uzsonnaidőben körbeüljük az asztalkát: a nővérem, az öcsém, Nagyhomlok és én. 

Anyánkkal néhány egyszerű jelet is használtunk egymás között: jöjj és menj, evés és ivás, kérem és köszönöm, helyes és helytelen és így tovább. Talán attól rettegett, hogy ha nem csiszolja az elmémet, akkor afféle falu bolondja lesz belőlem, aki nyálcsorgatva hol hörög, hol vihog. Mintha mindannyiszor megkönnyebbülés áradt volna szét az arcán, amikor megértettem vagy alkalmaztam egy jelet.

https://www.tankonyvkatalogus.hu/site/kiadvany/NT-11720