Egyik legkedvesebb feladatunkat csináltuk ma: írtunk.

Kulcsár Attila nyíregyházi kortárs író, építész egyik tárcájának az elejét olvastam fel, majd az volt a feladat, hogy folytassák a történetet. Mint akiken megnyomták a START gombot, úgy kezdtek el írni; volt, aki két oldalig meg sem állt. Elolvasni csak a következő szakkörön tudtuk, így volt egy kis plusz izgalom is a dologban.

Íme vastagon szedve az eredeti történet, aztán a szakkörösök írásai, végül a tárca vége, ahogyan Kulcsár Attila megírta.

A napokban furcsa csomag érkezett a tengeren túlról. Nem voltunk otthon, mint postán maradó küldeményt a központban vettem át. Valami dr. Emili Grabowsky adta fel Kanadában, nagy értékként. Fogalmam se volt arról, hogy ki lehet ez a hölgy.

Otthon  felbontottam a gondosan becsomagolt pakkot, és egy hermetikusan lezárt ládika volt benne, mellette  egy kézzel írott levél, melyet azonnal olvasni kezdtem.

„Kedves Thomas!

Sokáig kutattam utánad, amíg lakhelyed megtudtam, de az INTERPOL segítségével megtaláltalak. Te vagy az utolsó Grabowsky, a család felvidéki ágából.

Családunk a múlt század húszas éveiben vándorolt ki Amerikába. Nagyapa itt kezdett új életet. Zálogházi becsüs szakmájában nem tudott elhelyezkedni, de nem volt válogatós, mindig megfogta a munka végét. Kezdetben takarított, majd egy krematóriumban lett fűtő. Apám kitartásával és megbízhatóságával már feljebb lépett a társadalmi ranglétrán, a Chicago Hope Kórházban húzott le harminc évet, mint boncsegéd.

Amerika a lehetőségek hazája, aki nem mexikói és nem keveredik semmibe, az érvényesül. Már nagyapa is jelentős vagyonra tett szert, és ezt apám tovább gyarapította. Apus ’85-ben elment anyám után... Egyetlen gyerekük voltam én, és a sors úgy hozta, hogy én is korán elvesztettem két kisbabámat, és kettesben éltük le életünket Dezsővel, akit Zbigniewnek hívtam a híres színész után – de öt éve ő is itthagyott. Én is abbahagytam már  a szakmát, pedig úgy ismertek, mint Unciás Gold Emilit, a nyugati part leghíresebb fogtechnikusát.

Sikerült kinyomozni a családi levéltárban kutakodva, hogy nagyapának volt egy testvére Mikepércsen, bizonyos Grabowszky Witold, akinek a családja ugyan meghalt a háború alatt Varsóban, de egy fiúcska valahogy túlélte a város pusztulását. És az Te vagy, kedves Thomas vagy Tamás, vér a vérünkből, sors a sorsunkból. Múltunk méltó örököse."

Teljesen elképedve olvastam a családregényt, anyám mesélt ugyan valamit lengyel eredetünkről, de a nevünkön kívül semmi sem utalt már erre, azt is Gáborszkira magyarosította apám. Csak annyit tudtam lengyelül, amennyit mindenki, hogy wegry polski dwa bratanki.

„– Nekem már meg vannak számlálva napjaim – folytatódott a levél –,valamilyen furcsa sztrók támadta meg az agyamat, amelynek hatására nem tudok nyelni, nem működik a nyelő izmom a gégecsövemben. Az orvosok nem tudtak rajtam segíteni. Csak annyit tehetnek, hogy már hónapok óta egy csővel, a gyomromon át közvetlenül táplálnak. Lehet, hogy ez Isten büntetése...

Kulcsár Attila novellájának folytatása

Máriássi Csenge:

A levelet letéve a ládára néztem. Szinte remegő kézzel nyúltam felé. A ládának jó nagy súlya volt, alig bírtam el. Mire kinyitottam, rendesen elfáradtam, úgy le volt zárva.

A ládát belül fura jelek fedték, a ládában pedig egy könyv volt. Egy nagy, barna, bőrkötéses könyv. A könyvet megforgattam, de semmi nem volt rajta, se cím, se író, így hát kinyitottam.

Az első oldalon csupán egy mondat állt:

„Vér a vérünkből, sors a sorsunkból”

Akár a levélben. Csak ez a mondat, ahogy megpillantottam, mintha színaranyból lett volna, úgy ragyogott.

A felirat csillogásával egyszerre mintha hamvaiból támadt ősi erő szállt volna belém. Nem volt se rossz, se jó, olyan más, olyan ismeretlen volt. Ahogy tovább lapoztam, egy titkosírásba, legalábbis olyasmibe ütköztem. De minél tovább néztem, a jelek mintha mozogni, rendeződni kezdtek volna – még  midig nem lett belőlük betű vagy szám, s még mindig nem értettem őket, de valahogy úgy éreztem, mintha tisztább lenne a kép.

Az erő, ami belém szállt, távozni kiszállni próbált belőlem, mintha kicsi lenne neki a hely, mondván: „Én ennél nagyobb vagyok”.

Nem tudom, milyen erő volt ez, de mintha évmilliókig csücsült volna a könyvben, arra várva, hogy kiengedjék.

Amikor felnéztem a könyvből, észrevettem, hogy még egy levél csúszott ki a dobozból, még mielőtt kivettem a ládát. Lehajoltam a borítékért, amin nagy piros betűkkel ez állt: NAGYON FONTOS!

Elkezdtem olvasni a levelet, de az első sor után szinte alig kaptam levegőt.

A levél így kezdődött:

„Thomas! Mielőtt kicsomagolod a könyvet, tudnod kell, hogy soha, semmilyen körülmények között sem nyithatod ki, mert olyan ősi és gonosz erők igék vannak benne, amikről nem is álmodhatnál!”

És itt még fogalmam sem volt arról, mit szabadítottam a saját nyakamba...

--

Lós Levente:

Miután végigolvastam a levelet, egy ideig elgondolkodtam. Igaz ez? Talán csak tréfa valami rokontól, vagy talán egy nyom? De mihez lenne nyom?

Tanakodtam, tanakodtam, míg eszembe nem jutott a mellékelt ládikó, ami szép bükkfából készült, arany színű díszekkel. Csak sajnos lakat volt rajta. Amikor közelebbről megnéztem, feltűnt rajta egy szimbólum: egy görbe írásjel volt, s ráadásul ismerős. Egyszerre eszembe jutott! Édesanyám mindig nagy becsben tartott egy bizonyos kulcs formájú nyakéket, állítólag nagymamánál volt. Mindig a fiókjában tartotta, és láss csodát, még mindig ott volt!

A kulcs működött, a lakat leesett, és a láda kinyílt.

Ekkor jutott eszembe, hogy mi lehet benne: értékes családi örökség, pénz? S ha az lopott? Vagy netalán ereklye, arany vagy valami ócskaság?

Ezek a gondolatok árasztották el agyamat, ám amikor kinyitottam a ládát, meglepődtem.

Kis barna színű, bőr borítású notesz volt benne, elején ott volt a szimbólum.

Beleolvastam, és feljegyzéseket találtam: egy bizonyos Stephen Grabowsky sok dologról írt benne. Egy napló lehetett, mivel volt benne sok-sok kis történet: menekülés, átvándorlás, a város összeomlása, szerelmeslevelek, jó emlékek, egy ígéret és...

Üres.

A lapokon az írás véget ért, az utolsó oldalon viszont volt egy kis üzenet. S én pontosan tudtam, mit jelent, és mindent megértettem...

--

Sz. H.:

A ládában nem találtam semmit, ezért beleálltam. Erre a következő percben már Disneyland előtt álltam. Felültem egy-két hullámvasútra. Mire végül mindent kipróbáltam, elaludtam egy padon. bár attól féltem, hogy nem jutok ki a Disneylandből.

Egy hulla mellett keltem az utcán. Miután rájöttem, hogy csak álmodtam, hajléktalan barátaim elmondták nekem, hogy túl részeg voltam előző este.

--

J. S.:

Mire kinyitottam a ládát, nagy meglepetésemre egy kígyó volt benne. A láda alján viszont rengeteg aranyat találtam. Nagyon meg akartam szerezni az aranyat, de rajta volt a kígyó, amit először meg kellett ölni.

Először azt terveztem, hogy elvágom a torkát, de aztán kiderült, hogy azt egyféleképpen lehet megölni: úgy, hogy kitágítják a száját, s kiszedik a két méregfogát.

Miután megszereztem az aranyat, hirtelen felkeltem, és rájöttem, hogy ez mind csak egy álom volt.

--

Vajas Boglárka

Ahogy végigolvastam a levelet, ránéztem a ládára, és azon gondolkodtam, mi lehet benne. Néztem a kissé kopottas barna ládikát, és megpróbáltam kinyitni. Nehézkesen, de végül sikerült felnyitni a ládika tetejét.

Nem  hittem el, hogy mi volt benne: egy régi családi kép, egy érdekes csecsebecse, ami ezüstösen csillogott. De nem ezek voltak a legérdekesebbek, hanem ami alattuk rejtőzött. Egy poros, régi, vörös bőrrel fedett könyv. Grabowsky volt ráírva és még valami, amit nem tudtam elolvasni. Ismeretlen nyelven íródott a címe, s a benne leírt szöveg is. Megpróbáltam rákeresni a telefonomon egy fordítóval, hogy mi is lehet ez a nyelv. Elkezdtem lefordítani a furcsa jelek és illusztrációk melletti szöveget, ami minél többet fordítottam, annál érdekesebb lett. Ismeretlen kövekről és növényekről, de főleg főzetekről, majd azoknak a receptjeiről szólt. A címek furcsa szimbólumokkal voltak leírva, amiket viszont nem találtam sehol.

Átgondoltam, mit tudnék tenni, és eszembe jutott, talán a szüleim ismerik ezt a nyelvet, és le tudják fordítani.

Beszálltam a kocsimba a ládikával, és útnak indultam.

Kis idő múlva megérkeztem. Bekopogtam. Apukám állt ott. Beengedett, leültünk a kanapéra. Megkérdezte, mi járatban vagyok. Felmutattam a ládikát és odaadtam neki. Ő is érdekesen nézett a levél elolvasta után.

Elmeséltem, mi történt otthon, s hogy nem tudtam elolvasni a jeleket. Apa viszont, ahogy kinyitotta, elkezdte hangosan olvasni nekem. Érdekelt, hogy honnan ismeri ezt a nyelvet. Azt mondta, nagyapámék tanították neki még kiskorában. Feltettem a legnagyobb kérdésemet: „Mi van ide írva, mi ezeknek az értelme, és miért küldték ezt nekünk?”

Azt mondta, hogy ezek mágiák, átkok, varázslatok. Elmondta, hogy a család tudott varázsolni, de mivel eltűnt a könyv, így már nem voltak meg a mágiák, ezért nem mondták el nekem ezt a tényt. De most, hogy visszakerült hozzánk, megint tudunk varázsolni, és meg is fogja nekem mindezt tanítani.

Azóta elkezdtem tanulni ezt a nyelvet, ami mint kiderült, a zádia, és már varázslásban is egyre jobb vagyok. Egyszer még a levél íróját, Emilit is meglátogattuk. Már a lengyelt is tökéletesen értem és beszélem, így én is szóba elegyedtem vele.

Azóta tíz év telt el. Azóta varázslók vagyunk, én és a gyerekeim is...

--

Sz. V.:

A levelet kétszer is átolvastam, de egyszerűen nem jutottam egyről a kettőre. Talán a sokktól, talán a meglepődöttségtől... Nem tudom.

Próbáltam összefüggéseket, esetleg magyarázatokat keresni pár bennem átsuhanó kérdésre, majd közelebb lépve a ládához, elemezni kezdtem azt.

A tetejét elnyitva hivatalos okmányok tárultak elém, mely szerint a Grabowsky család leszármazottja vagyok. Alatta képek és pár régi játék. A képeken egy újszülött volt, aki kísértetiesen hasonlított rám. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, egyik jött a másik után. Kétségek és zavarodottság, értetlenség és rengeteg érzés zajlott le bennem. Rengeteg megválaszolatlan kérdés. A tudatlanság gyorsan és határozottan csapott le rám. Sokat gondolkodtam és elhatároztam, hogy meglátogatom Emilit, az egyetlen embert, aki választ adhat a kérdéseimre.

--

Czirják Melinda:

Miután elolvastam a levelet, megláttam a földön egy csillogó kulcsot.

– Biztosan kiesett a csomagból!

Felvettem, megfogtam a ládát, és észrevettem, hogy a kulcson és a ládán ugyanaz a minta található. A kulcsot betettem a láda lakatjába, kinyitottam és levettem a láda zárjáról.

A ládában egy másik kulcsot találtam. Először nem tudtam, hogy ez hová való. De utána megláttam egy papírcetlit, amire ez volt volt ráírva:

„Tárd ki az ajtót!”

Rájöttem, hogy miről van szó!

Ahol élek, az egy viszonylag régi ház, amit a szüleimtől örököltem. Ott volt egy ajtó, amit mindig is szerettem volna kinyitni, de sosem tudtam.

Hirtelen felálltam és odafutottam a jellegzetes piros ajtóhoz, beraktam a kulcsot a zárba, elfordítottam és kinyitottam. Az ajtó másik oldalán egy hosszú folyosó volt. Lesétáltam a folyosó végére, és újra egy ajtó előtt találtam magam. Kinyitottam és elsikítottam a látványtól. Egy olyan szobában találtam magam, ami tele van gyertyákkal és fura jelekkel. A szoba közepén egy könyv volt, amelyben fura írást láttam.

Utána hirtelen bezáródott mögöttem az ajtó. Azóta itt vagyok ebben a szobában, és nem tudom, hogyan kell kijutni.

A gyertyákon és jeleken kívül vannak itt régi festmények és vázák. Egy régi kanapé is van itt. Egy régi falióra. Ha jól számolom, akkor már eltelt két nap és három óra. Éhes vagyok és fázom. Nem tudom, hogyan jussak ki innen. Félek.

--

Simonyi Levente:

Miután sikerült a ládát megtalálni, nagyon meglepődtem, mivel egy eddig számomra ismeretlen kis vers volt benne, ami arról szólt, milyen fontos a család. A vers mellett volt egy kulcs is, amin egy cím állt, és sejtettem, hogy ez a kulcs annak a háznak a kulcsa, ahol az elődeink éltek.

Néhány napra rá el is indultam egy hétvégén a megadott címre.

Az utam eléggé kalandosra sikerült, mivel nincs jogosítványom, és csak tömegközlekedéssel tudtam közlekedni, amivel nem is lett volna gond, de a ház egy vidéki kisvárosban volt. Valahogy viszont sikerült eljutnom oda. Már nagyon kíváncsi voltam a házra, s hogy mi fog ott fogadni.

Beléptem az ajtón. Hatalmas meglepetés ért: az egész ház tele volt családi képekkel olyan emberekről, akiket még soha nem láttam, csak hallottam néhány családi történetet róluk. De nagy örömmel töltött el, hogy ilyen szép családfám lehet, és tényleg fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot akár közeli, akár távoli rokonainkkal is, és ez egy nagyon jó hely arra, hogy meg tudjam nekik is mutatni ezeket.

--

Stolcz Bella:

Szemem könnybe lábadt, hogy egy nő, aki már minden borzalmon átment, még egy ilyen szörnyű dolgot is át kell éljen.

Megtöröltem a szememet és tovább olvastam a levelet:

„A ládika az örökségem apám után, de mivel nekem nincs sok hátra, ezért úgy döntöttem, hogy neked adom, Thomas. Ne költsd el egyszerre!

Szeretettel távoli rokonod: Emili.”

Az arcomról könnycseppek folytak le, arra gondolván, hogy ez a beteg nő nagyon sok időt töltött csak azzal, hogy megkeressen engem azért, hogy az örökségét nekem adhassa.

Megőrzöm és gyarapítani fogom – gondoltam magamban.

A levelet magamhoz szorítottam, azt képzelve, hogy a levél maga Emili – ezzel köszöntem meg neki.

A gyarapított pénzt kórházaknak és olyan iskoláknak fogom adni, ahol arra törekednek az emberek, hogy másokat megmentsenek, így az orvostudomány is fejlődhet.

A ládika be volt zárva, ezért elvittem a lakatoshoz, hogy felnyissa, de a levelet is magammal vittem, hogy lássa, milyen ládika is ez.

A lakatos, miután elolvasta a levelet, így szólt:

– Uram, szerintem olyan név, hogy Emili Grabowsky, nem is létezik.

– Honnan tudja?

– Jó, uram, ha nem hisz nekem, akkor nézzen utána.

Ezután elkezdtem éjt nappallá téve keresni ezt az Emili Grabowskyt. Sajnos tényleg nem létezett ilyen név. De azért az örökségben reménykedtem, hogy valódi. Ekkor hívott fel a lakatos, hogy sikerült kinyitnia a ládát, de szomorúan közölte velem, hogy üres.

Aznap megtanultam, hogy nem kell minden történetet elhinni...

 ***

S akkor jöjjön az eredeti történet vége!

Lehet, hogy ez Isten büntetése egy fogászra szabva. Nincs szükségem már a fogamra, nem érzem az ízeket, csak vegetálok. Pedig a fogsorom – persze már régóta kivehető protézis – igazi remekmű… Mesterségem címere. Nagydíjat kaptam egy fogászati konferencián érte. Afféle Okos Protézis, amelyik automatikusan ínyedre idomul. Ha jól számolom, Thomas, te is túl vagy már a hetvenen. Vagy már neked is van ilyen, vagy nemsokára szükséged lesz rá. Ez olyan okos, hogy rágás közben képes felidézni a régi ízeket. Jó étvágyat kívánok hozzá!

A fogsor első darabjait még nagyapám szerezte. Gyűjteményét apám gyarapította, és én formáltam valamennyit koronaként a porcelán alapra. Megvan mind a harminckettő. A 18 karátos arany szövetbarát, baktériumölő, és gátolja a fogak szuvasodását – akinek még van. Viseld egészséggel! Szerető nagynénéd: Emili néni”

Ezután kibontottam a kis ékszeres ládikát, és egy csodálatosan megmunkált protézis villant ki belőle, az alsó metszőfogakban gyöngyház berakásokkal, a szemfogakban két brill. És még egy kis cetli további szöveggel.

„Ha még megvannak a fogaid, akkor is érdemes lecserélni. Ma már mindenkinek fehér műfogsora van nálunk, nemcsak a filmsztároknak. Persze egy se igazi. Az ékszerberakás is divatos. Ez számít különlegességnek.

Ha mégis a meglévőkre akarod igazítani, az sok pénzbe kerül. Találsz a dobozban jó néhány eredeti aranyfogat is. Ha értékesíted egy ékszerésznél, az árából egy fogorvos, meg a technikusa az állkapcsodra pászítja. A legnagyobbakat még nagypapa szerezte a krematóriumból, ahol néha egy-egy indián törzsfőnök fogát is ki lehetett mezgerélni a hamuból. Mások a proszektúrából valók, amikor ott már nem volt szüksége rá senkinek.”

A fogsort megcsodáltam – mestermű volt, a cárok híres Faberge tojásai lehettek ilyen mívesek.

Hálás szívvel gondoltam Emili nagynénémre a távolban, de aznap este csak joghurtot vacsoráztam. Álmomban a protézis így is megjelent, és azt dörmögte a fogai közül:  uff…, uff…