A kisebb szakkörösök sikerélményein felbátorodva egy idősebb csapatnak is felkínáltam a lehetőséget: Dragomán György nyomán írjanak olyan rövidebb-hosszabb történeteket, amelyek utolsó mondata: Soha többé nem láttuk egymást. (ITT olvashatók a 7.A-sok írásai.)

Megbeszéltük, hogy a kortárs irodalommal összeegyeztethető a szabadabb szóhasználat, amennyiben a trágárkodás nem öncélú.

Jól mulattak egymás történetein, leginkább azokon, amelyeknek valamilyen - számomra ismeretlen - valóságalapja is van. 

Nincs semmiféle szándékosság a történetek sorrendjében, egyszerűen úgy gépeltem be őket, ahogy a lapok a kezembe kerültek.

A dátum 1995. június 15.

A nevem dr. Ben Doven, az Amazonas őserdőben vagyok kutató. A társammal, dr. Johnsonnal vágtunk neki az expedíciónak, hajóval. Kétheti hajókázás után bennszülöttek támadtak ránk, és elhurcolták Johnsont. Nekem szerencsém volt, el tudtam menekülni.

28 év múlva most itt állok, és elmesélem a történeteimet a nagyvilágnak.

– És mi történt dr. Johnsonnal?

– Soha többé nem láttuk egymást. 

 ***

Az Alpokban síeltem, amikor egyszer elestem, és azt vettem észre, hogy egy fiatalember segít fel engem. Később a hüttében odajött, bemutatkozott, majd elkezdtünk beszélgetni. Hozott egy forralt bort és egy kávét. A síelésem utolsó napján még egyszer találkoztunk a felvonónál.

Amikor összepakoltam a cuccaimat, az állomás felé vettem az utamat. A vonat megállt, én az elején, a fiatalember a végén szállt fel.

Azóta soha többé nem láttuk egymást.  

 ***

Egyszer elmentem Bécsbe pihenni. Találkoztam egy dagadt macskával. Teljesen vak volt, így kétlem, hogy ő valaha látott volna engem.

Miután hazamentem, soha többé nem láttuk egymást.  

***

Vissza akarták forgatni az időt, mert a szerelmük arról is szólt, hogy az idő múlásával egyre többet gondoltak arra, amikor még nem ismerték egymást. Azt is be kellett látniuk, hogy a tettek, az idő megváltoztatják az embert. Olyan nincs, hogy egy év alatt egy ember nem változik, viszont olyan létezik, hogy egy év alatt egy érzés nem változik.

S a pár érzelmei annyira lángolóak voltak, hogy elkívánták egymást a világtól, nehogy annyira megszeressék magukat, hogy ne nőjenek többé nagyobbra.

El kell engedni azokat a dolgokat, amelyek az embert nem hagyják fejlődni. Lehet ez egy iskola, egy barátság, egy kirándulás vagy egy szerelem.

A fiú és a lány egy utolsó öleléssel váltak el.

Soha többé nem látták egymást. 

*** 

Storia che esisterebbe

Egyszer elképzelnénk, hogy minden fényes lenne, életünket úgy élnénk, ahogy azt mind álmainkban elképzelnénk.

Egyszer csak a nappal együtt kelnénk, de a holddal sem feküdnénk.

Egyszer nyár lenne, s együtt időt töltenénk. (Jól is éreznénk magunkat.)

Innánk a vöröslő barackkal együtt csöppenő napsugarat.

A nap lenyugodni készülne, de a kabócák tovább zsizsegnének, és az olajfák kellemes, simogató illata tovább táplálná boldogságunkat.

Egyszer ősz lenne, a nyár utolsó vörös sugarai is elillannának.

És mi soha többé nem látnánk egymást. 

*** 

Börtönben az apja,

keze előtt rács,

terhes lett az anyja,

soha többé nem láttuk egymást.

Ex librisem makkos labda,

kertem előtt rózsa áll,

elbuktam az 55. harcban,

soha többé nem láttuk egymást. 

 ***

2024 nyara

Főhősünk halálán volt, azután, hogy az érettségi eredmények megjöttek. Halálára – ami csak egy átmeneti állomás volt–, semmiféle tuberkulózis sem utalt. Leginkább az alkoholos erjedés után képződött etil-alkohol terjengett és várakozott arra, hogy mája lebontsa.

Fekvése során az alany olyan emlékre emlékezett vissza, amit nemrég érettségiző bajtársaival szerzett. Egyszer egy olyan ember jött elő a sötétségből – valószínűleg víg álmából –, ami bizonyára nem kedves szegény számára.

Visszaemlékezett arra az egy mondatra, amit neki mondott.

– Kapd be!

Emiatt a két szó miatt soha többé nem látták egymást… 

*** 

Úgy esett, hogy teherbe ejtettem,

De nem látszott benne a társ,

Ezért levarrtam az anyját.

Soha többé nem láttuk egymást…

Utolért a sorsom, rám talált a csaj,

És ahogy megjött, hozta is a bajt.

Pofon formájában kaptam az áldást,

És azután soha többé nem láttuk egymást.

Gazdag lett az unokám,

Visszamegyek tejjel,

Közben a zsebben 18 g kender.

Meg akartak fogni, menekültem volna,

De nem történt semmi a pedált nyomva.

Próbálkoztam tovább, de nem volt gyújtás.

Adjuk fel! Soha többé nem láttuk egymást. 

*** 

Korábbi, akkor még kicsapongó életem során ismerkedtem meg Johnnal. Ő egy magas, göndör hajú német fiú volt, aki őszintén megvallva nem volt sem szép, sem csinos. 20 éves kora ellenére az ember egy egyetemet nem végzett, negyvenéves közmunkásnak nézte őt.

A német nyelv sosem volt az erősségem, minden kérdésére „Ja, natürlich”-hel válaszoltam. Persze ő sem tudott magyarul, így ha tényleg párbeszédet akartam folytatni vele, a közös nyelv az angol volt.

Történt egyszer, hogy valamilyen úton-módon meghívtam őt egy szórakozóhelyi bulira. Mivel ő már húszéves volt, rendesen berúgott. Nem tudtam, de sejtettem, hogy tetszem neki – már hozzászoktam a hímek figyelméhez. Azt viszont nem tudtam, hogy nyelvtanári állást vállalt a gimnáziumban, ahová járok.

Részegségében próbált szerelmet vallani nekem, de én ezt az akcentust már érthetetlennek találtam. Megijedtem tőle, hazamentem.

A következő héten már az iskolában próbált megkeresni, s ott kiönteni nekem a szívét. Elment mellettünk vagy öt tanár, de sajnos egyik sem beszélt angolul. Szerencsére az angoltanárom éppen keresett valamilyen ügyben, és meghallotta a beszélgetésünket. Megtudta, mit is akar tőlem ez az ember. Látta, hogy ez engem zavar. Intézkedett. Johnt visszaküldték Németországba.

Ezután szerencsére soha többé nem láttuk egymást. 

*** 

Egyszer találkoztunk,

Egyszer láttuk egymást,

Egyből egyre gondoltunk,

Mit is csinálhatnánk.

Mit is csinálhatnánk,

Bárcsak tudnánk,

Tudtam én már,

Ő is tudta már.

Hogy ez az én világom,

Ő az én virágom,

Ő is a mintám,

Ő is a múzsám.

Egyszer találkoztunk,

Egyszer láttuk egymást,

Elmúlt az időnk,

Soha többé nem láttuk egymást.  

A kép forrása: ITT